„Lassan lejár a Pásztor óra”. Pásztor Erzsi életmű-kiállítás Törökszentmiklóson

Közzétéve ekkor: 2017 május 26. 8:50

Tavaly Pásztor Erzsi  életmű-kiállítás nyílt  a művésznő születésének 80. évfordulóján a mohorai Tolnay Klári Emlékházban. Ennek anyaga látható szerdától az Ipolyi Kulturális Központban, ahol  számtalan kinagyított fotó idézi fel a Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas, Érdemes művész  hatvan éve tartó munkásságát. A felvételeken főként színpadi pályafutásának emléki láthatók, de filmjelenetek, családi vonatkozású fényképek is szerepelnek a tárlaton. Megtekinthetőek Pásztor Erzsi kitüntetései,  személyes tárgyai közül szemüvege, órája, levelei is.

 

A kiállítás Balla István bőrésznek,  http://www.serfozoistvan.hu/szemtolszembe/borvarazslat/ , köszönhető, aki 20 éve  létrehozta az emlékház alapját adó Tolnay Klári emlékkiállítást, s  aki hasonlókat rendezett már más színészlegendák tiszteletére is. Ezekről a kiállításokról a tárlat rendezgetése közben szívesen beszélt is.

– Egy hagyomány van kialakulóban?

– Nem tudom, hogy hagyományról lehet-e beszélni, de arról, hogy kialakulóban lenne, semmiképpen.  A kiállítások rendezése az emlékház egy olyan küldetése, amely már létrejötte előtt megfogalmazódott. Működésünk első pillanatától rendezünk tárlatokat, elsősorban  kiemelkedő művészek pályáját, életútját mutatjuk be. Volt már   emlék-ill. életmű kiállításunk   Pécsi Sándorról, Őze Lajosról, Mensáros Lászlóról és másokról is. Többnyire valamilyen kerek évfordulóhoz kapcsolódunk, tavaly például Pásztor Erzsi 80. születésnapjához.

Örömmel és szívesen fogadják a lehetőséget az érintettek?

– Többen sajnos már sehogy, mert nincsenek közöttünk, ezért is a megnevezésbeli különbség az emlék-és életmű kiállítás között. De Tolnay Klári örömmel vette az ötletet, mindenben segített. Szomorú, hogy a végeredményt, a mohorai múzeumot már nem láthatta. Pásztor Erzsi is nyitott volt a dologra, szívesen együttműködött. Ő adta a családi vonatkozású fotókat, emlékeket, s persze segített a képek kiválasztásában is.

– Hogy kerültetek kapcsolatba? Mi lesz a sorsa a kiállításnak?

– Úgy emlékszem, partnerszervezetünk, az Aranytíz Kultúrház egy rendezvényén futottunk össze először. Aztán kétszer előadóestet tartott nálunk, Mohorán, más alkalmakkor is megfordult az emlékházban, és szép lassan összebarátkoztunk. .Ez nem állandó kiállítás, mint ahogy a Tolnay Klárié kivételével egyik sem volt az. Ha bejárta az útját, eleget tett minden meghívásnak, feloszlik, és mindenki viszi, amit belerakott.

Ki lesz a folytatás?

– Nem ki, hanem mi. Kerek ötven éve rendezték az Egri csillagok című filmet, erre az alkalomra, és ebből szeretnénk egy tárlatot rendezni. Részletekből csak annyit árulok el,  hogy a megnyitóra meghívjuk a filmben szereplő, még élő színészlegendákat, Koncz Gábort, Vencel Verát, Kovács Istvánt, hagy ne soroljam tovább, s reményeink szerint megtiszteli jelenlétével az író, Gárdonyi Géza ükunokája is.

Ezt láthatjuk majd itt Miklóson is?

– Nagy valószínűséggel igen, a kulturális központ részéről máris komoly az érdeklődés. Ezért is nem árulok el részleteket. –

 

A  megnyitóra  eljött Pásztor Erzsi is, s korábbi érkezését kihasználva természetesen őt is faggatni kezdtem életéről, pályafutásáról, egy kicsit még magánéletéről is.

Ön adta a „lassan lejár a Pásztor óra” címet a kiállításnak? Ha igen, a kora miatt, vagy valami más tartalom is van mögötte?

– Egyszer a Madách Színházban Bencze Ilona kolleganőm csinált velem egy kb. egyórás beszélgetős műsort, annak adtuk a Pásztoróra címet. Mikor István (Balla István) kérdezte, milyen elnevezést adjunk a kiállításnak, ez villant az eszembe, s ezt egészítettem ki, valóban a koromra utalva. Hiába, a nyolcvan év, csak nyolcvan év.

Egy ország ismerte meg a Szomszédok Jankájaként. Nincs mit szépíteni, ritka ellenszenves figura volt. Ivott, lopott, hazudott, a nézők mégis szerették. Ön is?

 – Nem szerettem, imádtam. Pont most volt a sorozat harminc éves évfordulója, s óriási élmény volt, hogy még most, ennyi év után is megtapsoltak, ünnepeltek nemre és korra való tekintet nélkül.  Számomra meglepő volt, hogy  például az egyetemisták a sorozatból leginkább Jankáért voltak oda, s amint jól sejtettem, azért, mert leginkább ő volt életszerű. A Szomszédokban annyi jó ember volt, olyanok, mint a vajas-mézes kenyér, hogy Janka a maga húsvér valóságában, gyarlóságával szinte üdítően hatott.

Az sem mellékes, hogy a sorozat, a szerep országos ismertséget hozott számomra, csodálatos érzés volt, hogy lépten-nyomon megállítottak az utcán, hogy „drága színésznő. tegnap láttam a tévében, nagyon tetszett”.  És ma is megállítanak. Olyan korú fiatalok is, akik annak idején nem is éltek, és bizony gyakran zavarba kerülök, mert olyan részleteket mondanak, olyanokat kérdeznek, hogy csak kapkodom a fejem, ilyen is volt?

Ez érthető, hiszen valamelyik adón mindig fut az ismétlés. Szokta nézni?

Igen, de olyan pechem van, hogy amikor otthon vagyok, és tudom nézni, soha nem én vagyok a képernyőn. Ötödször ismétlik, de csak elvétve találkoztam magammal. Persze érthető, mert nem főszerep volt, nem minden részben tűntem fel.

Vonatkoztassunk el a sorozattól! Általában sikeresnek érzi magát? Elégedett a pályafutásával, foglalkoztatottságával?

– Elmondhatom, hogy boldog és elégedett vagyok. Sok szép szerepem volt, s most, nyolcvanon túl is öt darabban játszom a Karinthy Színházban és a Játékszínben, gyakran szerepelek a Ridikül című tévéműsorban is. Nem tudom, meddig leszek képes csinálni, meddig kellek még, lehet, hogy soha többet nem fogok új darabban játszani, de most nagyon jól elvagyok.

 – Melyek voltak a legkedvesebb, legrangosabbnak tartott szerepei?

– Az egyik a Macskajátékban Orbánnéé. Ezt három különböző rendezővel, más-más színésztársakkal volt lehetőségem eljátszani. Szinte végigkísérte életemet, s nagyon nagy szerep volt. A másik a Koldusopera, amiben főiskolás koromtól négy-öt színpadra állításban  játszhattam Peacocknét. Egyébként mindent örömmel játszottam. Ha egy szerepet az első pillantásra nem szerettem, idővel megszerettettem magammal.

– Ezek színházi szerepek. Viszont játszott több filmben is, egyik ismert és feledhetetlen alakítása a Veri az ördög a feleségét Kajtárné Margitja, amelyért megkapta a Magyar Filmszemle A legjobb női alakítás  díját. Erre a filmre hogy emlékszik?

– Az egy nagy öröm volt számomra, próbafelvételt sem kellett csinálni, eleve nekem ajánlották a szerepet. Megkérdezte a rendező, akarom-e Kajtárné szerepét. Elolvastam a forgatókönyvet, és repestem a boldogságtól, hogy rám gondoltak. Ezt a filmet nagyon szerették és máig szeretik az emberek, mert a való élet és vérbő komédia volt.

A magánéletről is lehet kérdezni? Úgy tudom, egyedül él, holott gyereke, unokái vannak.

– Egyedül vagyok, de nem magányos. A szakmámból adódóan állandóan emberek között vagyok, vannak barátaim, akikkel, ha időnk és kedvünk van, összejárunk. Igaz, hogy a lányom és unokáim Olaszországban élnek, de gyakran hazajárnak. Nem volt ez mindig így. Sajnos Holl Istvántól, a férjemtől, aki egyébként ragyogó színész volt, huszonegy év házasság után el kellett válnom, mert súlyos alkoholista lett, amit egy idő után nem bírtam elviselni, ő pedig nem tudott az italról lemondani. A lányom a válás miatt teljesen szembefordult, szinte szóba sem állt velem, s mikor elérte a felnőttkort, Olaszországba költözött. Aztán ő is sok mindenen átesett, ma már jóval megértőbb, s újra összehozott bennünket a sors.

Nagyon frissnek, fiatalosnak néz ki, olyannak, mint akinek vannak még tervei. Vannak?

– 80 évesen? Ebben a korban már nincsenek, nem is lehetnek az embernek különösebb tervei. Szeretnék minél tovább olyan állapotban maradni, hogy játszhassak, s ha kapok lehetőséget, élni tudjak vele. Az életem addig tart, ameddig színpadon lehetek.

 – Legyen még sokáig ott régi vagy újabb szerepekben. Köszönöm a beszélgetést.

 Pásztor

Szemtől szembe

 


Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Comment validation by @



Hirdetés