Serfőző István

2012. január 22.

Felsőoktatás: mi mennyi?

Döbbenetes terv került napvilágra: 2,7 milliós éves tandíj, Magyarországon...

 Ahogy ingyen vacsora, úgy ingyen egyetem sincs, ezt talán ma már mindenki belátja. Ugyanakkor persze az itthon szokásba vett ingyen (azaz: éhbérért) végzett diplomás munka sem járja.

 Mottó: Ami itt készül, az minden, csak nem tandíjas, de nem is önköltséges felsőoktatás, hanem úgymond költségtérítéses.

Mindez a számok nyelvén: az idén felveendő, teljes állami finanszírozásban részesülő 34 ezer, és a csak feleannyira jogosult 15,5 ezer szerencsés közé bekerülni nem tudó, ám mégis továbbtanulni vágyó fiatalok a jövőben első hallásra komoly summákat, 230-600 ezer, a mindmáig a diplomás lét csúcsát jelentő orvosnak pályázók pedig akár 1,9-2,7 millió forintot is fizetni lesznek kénytelenek évente.

És ezen összegeknek semmi közük az elvileg némi hasznot is tartalmazó, szigorúan vett tandíjhoz (lásd a magánintézményeket), ahogy a kizárólag a bekerülési árat jelentő önköltség-térítéshez sem. A honi felsőoktatási intézmények idei éves előirányzata ugyanis Polónyi István felsőoktatás-kutató számításai szerint a 430 milliárd forintot is meghaladja (amiből 169 milliárdot tenne ki az állami támogatás), és amit ha az oktatásstatisztikákban rendelkezésre álló legutóbbi, azaz a 2009/2010-es tanév hallgatóinak számával, azaz 370 ezerrel osztunk, 1 millió 162 ezer forint jön ki átlagos, valóságos önköltségként.

És akkor most lehet jönni az EU-t pontosan kettéosztó nemzetközi példákkal (a HVG gyűjtése szerint 27 tagállamból 14 felsőoktatásánál szednek valamilyen díjat), terelni gazdasági platformról ideológiaira a vitát: ki fizesse és ugyan mi okból a mérnök-, tanár-, doktor- és egyéb diplomás hölgyek/urak tanulmányainak költségét?

Többségében ők maguk, mégpedig szülői támogatás híján kedvezményes kamatozású diákhitelből, avagy az ország szellemi színvonalának állandó emeléséért felelősséget érző ország-lakosság a közösből?
Érveknek egyik álláspont hazai képviselői sincsenek híján, ám hogy, hogy nem, a mérleg másik serpenyőjéről mintha kormány, és az azt tehetetlen mérgében dühödten, folyamatosan „rezsimező", a hatalom berkeitől egészségesnek látszó távolságra került ellenzéke egyaránt megfeledkeznének.
Aki ugyanis árat mond (költségtérítés, tandíj), az mondjon bért is, azaz arányos diplomás kezdő fizetések dolgában is járjon el, a régi pesti szólás szerint.

Utóbbiról a „mindenkitől egy keveset" beszedni, majd ösztöndíjakkal, diákhitellel azt kompenzálni máig javasló, a Magyar Narancs múlt heti, gyűlölettől fröcsögő vezércikkét összeállító liberális megmondóemberek sem ejtenek szót. Ők is csak a rendszerben szereplő ugyanakkora (kevés) pénzt tologatnák ide és oda, csak éppen a maguk elképzelése - érdekei? - szerint.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ugyanezen szerzők a saját köreik által égig magasztalt, kényes és finom ízlésükről megfeledkezve, csalódott dühükben még az általuk annyiszor elátkozott, legsötétebb szociális demagógiától sem riadnak vissza, amikor a Kádár-korszak magas szintű, ingyenes képzését vetik szemére lényegében minden, a nyugger léthez náluk közelebb állónak sejtett diplomásnak. Pedig alighanem a legszűkebb felmenői körből és első kézből is szerezhetnének maguknak pontosabb információt ama „ingyenes kádári felsőoktatás" valóságáról.

Hogy csak a saját példámat említsem, amikor is diplomás régészi, nemzeti múzeumi havi fizetésemnél egyetlen nap alatt is többet kerestem autószerelői fusizással, hogy az akár félanalfabétákat is foglalkoztató, korabeli benzinkutas világról ne is szóljunk. Tehát tisztelt jobb- és baloldali szakértők, tisztségviselők, ha eddig még nem jöttek volna rá maguktól, a felsőoktatás rendszerébe kívülről, mégpedig elsősorban annak haszonélvezőitől kellene bevinni a hiányzó összegeket, legyen annak módja valamely, valóban komoly diplomás minimálbér, avagy a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket alkalmazókra kivetett közvetlen oktatási adó!